Idén úgy döntöttünk, elérkezett az idő: a gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy bírják a hosszabb sétákat a város nyüzsgő utcáin és számtalan hídján, így nyakunkba vettük Velencét.

A kijutáshoz a vonatos megoldást választottuk: Mestre külvárosi állomásán hagytuk az autót, és onnan váltottunk jegyet egészen a Santa Lucia végállomásig. Érdemes tudni, hogy hétvégente már fizetni kell a belvárosba történő belépésért; mi csütörtökre időzítettük a látogatást, így ezt megúsztuk. Indulás előtt mindenképp célszerű tájékozódni a hivatalos oldalon, hogy az adott időszakban éppen szükséges-e a regisztráció vagy a fizetés.

Jó ideje nem jártam erre, és bár a város arca szinte semmit sem változott, az út szervezése azért tartogatott kihívásokat. Gyerekekkel kénytelen az ember kompromisszumokat kötni: a tudatosan felépített útvonalat és a kiszemelt látnivalókat – mint például a híres könyvesboltot vagy a kilátótornyot – most el kellett engednünk. Helyette a fotózásra és a kötetlen bolyongásra helyeztük a hangsúlyt.

A srácok imádták a vízi közlekedést, a szirénázva elszáguldó rendőrhajó pedig mindent vitt! De akadtak más furcsa pillanatok is, például amikor láttuk, ahogy egy hűtőszekrényt egyengetnek rá egy szállítóhajóra. Belegondolva elképesztően körülményes és méregdrága lehet itt a mindennapok megszervezése. Nem véletlen a mondás, hogy sokan már csak dolgozni járnak be a szigetre.

A nap egyik legnagyobb kedvence a Nino & Friends csokoládébolt volt, ahol a személyzet elképesztően kedvesen, a gyerekeket is bevonva kóstoltatta végig velünk majdnem a teljes kínálatot. Ebédre egy gyors pizzaszeletes helyre ültünk be, ahol szerencsére mosdó is akadt, így kicsit feltöltődve indulhattunk tovább a főtér irányába.

Séta közben rengeteg alkotóval találkoztunk, ami különleges hangulatot adott az utcáknak. Véletlenül betévedtünk egy helyi művészellátóba is: az a sok gyönyörű, minőségi akvarellfesték, ceruza, toll teljesen elvarázsolt, pontosan úgy éreztem magam bent, mint a gyerekek egy csokoládéboltban! Olyannyira megihletett ez a látvány és a város hangulata, hogy hazaérve én magam is festettem egy velencei akvarellképet.

A séta során a legnagyobb küzdelmet az állandó megállók jelentették: a gyerekek szinte minden lépcsőfokon megpihentek volna, ám a helyi őrök azonnal ott teremtek, és felállították őket. Kissé túlzásnak érződik, hogy még a kánikulában sem lehet megállni egy egyperces szusszanásra anélkül, hogy rá nem szólnának az emberre – sajnos ezzel a szigorral lépten-nyomon találkoztunk.

Ami viszont számomra is teljesen új felfedezés volt: a főtér szomszédságában található Giardini Reali, azaz a Királyi Kertek. A helyreállítási munkák után 2020 januárjában újranyitott park régen Sissi egyik kedvenc búvóhelye volt. Egyáltalán nem meglepő, hiszen Velence sűrűjében nem igazán találni még egy ilyen összefüggő, zöld oázist.

Innen már a legrövidebb úton vettük az irányt az állomás felé. Úgy gondolom, egy teljes nap bőven elegendő a városból – főleg, hogy sok utcát teljesen elárasztanak a tucatcikkeket kínáló bazárok –, de az egyedülálló építészet és a hamisítatlan velencei hangulat kárpótol ezekért a apróságokért.